A baranyai (vár)megyeszékhelyen kétszer is megtelepedtek, a XVIII. és a XX. században is messze földön híres iskolát és templomot működtettek a jezsuiták, ám a rend mindkét hazai betiltása derékba törte az ígéretes pécsi misszió sorsát.
Amint az andocsi jezsuita jelenlét bemutatása során (A Szív, 2022. október) már érintettük, a török hódoltság idején, az 1610-es évek elején létesített az osztrák jezsuita provincia egy „előretolt helyőrséget”, azaz missziós állomást Pécsett. Az európai rekatolizációs törekvésekkel összhangban a megtelepedés célja a török területen magukra maradt hívek lelkipásztori ellátása és az egyházi joghatóság képviselete volt, elsősorban a helyi plébániai szolgálat, illetve az onnan kiinduló, szűkebb és tágabb vonzáskörzet rendszeres végiglátogatása által. A néhány fős pécsi házat a rendtartomány hamarosan rezidenciává bővítette, s a város 1686-os felszabadítását követően megerősödő közösség már néhány tucat tanuló iskolai oktatását is képes volt ellátni.
Az első fénykor
A misszió központja Gázi Kászim pasa dzsámija, pontosabban az abból ki-, még pontosabban visszaalakított Gyertyaszentelő Boldogasszony-plébániatemplom körül alakult ki. A négyzet alaprajzú, kupolával fedett török imaház ugyanis a korábban ott álló templom köveiből épült, és mivel Pécs visszafoglalását épségben átvészelte, a jezsuiták örömmel vették birtokukba. Alaposabb átalakítása azonban csak fél évszázaddal később valósult meg: a XVIII. század közepén elbontották a minaretet, és zömök harangtornyot emeltek a helyére, a déli oldalhoz bejárati előcsarnokot, az északihoz kápolnát és sekrestyét toldottak, s a sóhajok hídjával kötötték össze a tér sarkán ekkorra már álló kollégiummal. (Ezeket a barokkos, a dzsámi alakját szinte a felismerhetetlenségig elfedő toldalékokat csak a második világháború előtt megvalósult, a török kori állapot helyreállítását célzó műemléki rekonstrukció során bontották vissza.)
A kollégiumi rang a templom mellett tágas rendházat és bentlakásos gimnáziumot jelentett, mindenekelőtt ezeket kellett tehát megépíteni. A szükséges anyagiakat Széchenyi György esztergomi érsek, prímás és főispán alapítványa biztosította, a főpap ugyanis korábban a pécsi püspökség élén állott, és később is szívén viselte a török hódoltság alatt leromlott állapotú egyházmegye sorsát. „A törökök bűne miatt az ottani papok és szerzetesek kénytelenek voltak házaikat elhagyni, minek következtében, különböző felekezetek és az igaz hittől eltérő tanok terjedtek el, amint azt mindenki szomorú szívvel látja. Lelkipásztorkodási hivatásunknál fogva a végzetes betegség gyógyítására orvosságot akarunk nyújtani. A gonosz eretnekségek kiirtására és távoltartására, az eltévedt nyájnak Krisztus aklába való visszavezetésére módot akarunk nyújtani attól az egyetlen vágytól ösztönözve, hogy a nép és az ifjúság erényre, erkölcsre és tudományra nevelődjék. Részvétből és a Jézustársasági atyáknak megszokott jámborságában és buzgóságában bízva számukra a nevezett Pécs városának falain belül önszántunkból és érett megfontolás útján, legjobb tudásunk szerint kollégiumot tervezünk és alapítunk” – írta Széchenyi az 1694-ben kelt fundációs okmányban.
A nemes céloknak megfelelő épület 1716 és 1726 között készült el a főtéren, a dzsámiból lett templom közvetlen szomszédságában, az „eretnekségekkel” azonban addig is meggyűlt a bajuk az atyáknak.
A városvezetés ugyanis a nemzetiségi és felekezeti megtisztulás jegyében a városfalon kívülre telepítette a nem katolikusokat, mire válaszul 1704-ben röviddel egymást követően betörtek és felprédálták a várost a protestáns kurucok és az ortodox szerbek csapatai is. E csetepatékban vértanúhalált halt négy jezsuita, Jakabovics Jakab, Moró István, Bor(r)hi György és Borovecz Mihály – emléküket, valamint a templomban szolgált több jezsuita atya névsorát az altemplom egyik félreeső kazamatájában márványtábla őrzi.
A jezsuita kollégium hamar a középkorban Pécsett működő egyetem szellemi utódjává vált, és a dél-dunántúli régió elitiskolájaként tartották számon, ahol több száz diák tanulta a grammatikát és a retorikát, és működött közre iskoladrámákban. Az oktatás az Európa-szerte elismert Ratio Studiorumban foglalt jezsuita elvek szerint zajlott, s pap tanárként hosszabb-rövidebb ideig itt működött a költő Faludi Ferenc és a történész Pray György is. A fénykor azonban nem tartott tovább néhány évtizednél, hiszen a rendet 1773-ban feloszlatták. Az oktató-nevelő munka világi papok és civilek irányításával folytatódott, majd 1814-től a ciszterciek vették át az iskolát. Ebben a korszakban nyerte el több bővítés után mai, az egykori jezsuita kollégiumnál több mint háromszor nagyobb méretét és alakját, illetve vette fel az egykori universitast alapító Nagy Lajos király nevét. A jezsuita időkre mindössze a barokk stílusát őrző keleti szárny és 2012 óta egy márványtábla emlékeztet a főbejárat mellett.
A jezsuita időkre mindössze a barokk stílusát őrző keleti szárny és 2012 óta egy márványtábla emlékeztet a főbejárat mellett.
Újrakezdés bonyodalmakkal
A jezsuiták pécsi történetének folytatása egy újabb ambiciózus pécsi főpapnak köszönhető, aki jezsuita öregdiákként sem időt, sem pénzt nem sajnált arra, hogy visszacsábítsa Pécsre a Jézus Társaságát. Gróf Zichy Gyula ugyanis (valóságos belső titkos tanácsos, pápai trónálló, a magyar országgyűlés felsőházi tagja, Bács-Bodrog vármegye örökös főispánja, később kalocsai érsek), aki a Jézus Társasága kalksburgi gimnáziumában érettségizett – ugyanott, ahol Csávossy Elemér SJ, akiről előző számunkban olvashattak –, s akinek a bátyja vallás- és közoktatásügyi miniszterként működött, egyik legfőbb életcéljának tekintette, hogy az ő egyházmegyéjében is működjön jezsuita iskola. (Pécsett a XX. század elején az immár ciszter gimnázium mellett volt egy reáliskola, valamint egy leánygimnázium, egy szeminárium és több más szakképző iskola is, ám mindezek együttesen sem tudták kielégíteni a középiskolai férőhelyek iránti igényt – fel sem merült tehát az egykori gimnázium épületének visszavétele.) Motivációira 1937-ben visszatekintve így fogalmazott Zichy püspök az iskola negyedszázados jubileumi ünnepségén: „Ezzel az intézettel a magyar, keresztény ifjúság boldogítására egy minden viharral bátran szembenéző, erős fellegvárat kívántam alkotni, melyben az ifjúság a lelki fejlődés, a komoly tudomány s a szükséges fizikai edzés minden kívánatos kellékét megkapja, hogy így a belőle kikerülő ifjú Egyházunk öntudatos tagja, megtépett hazánknak alaposan képzett, lánglelkű polgára s vérző nemzetünknek bátor, edzett s olyan fia legyen, akire a sors minden változata, jó vagy kedvezőtlen fordulata között számíthat, s akire éppen ezért – annyi vész és annyi csalódás után – a kívánt jobb jövőt fel kell építeni és rá lehet bízni.”
Szándékával szinte azonnal az 1909-ben önállóvá váló magyar jezsuita provincia megalakulását követően meg is kereste Bús Jakab tartományfőnököt, aki eredendően egy pesti gimnázium alapításában gondolkodott, illetve a ma Párbeszéd Házaként ismert kongregációs otthon építésének előkészületeivel foglalatoskodott.
A provinciálist a püspök egy jezsuita vezetésű szeminárium, sőt egyetem későbbi alapításának reményével, továbbá a szükséges pénzalap rendelkezésre állásával s az egyházmegye városszéli szőlői területén hatalmas telek átengedésével kecsegtette. Páter Bús el is fogadta a felkérést, ám az 1912 őszére tervezett indulás az utolsó pillanatban csaknem kútba esett, ugyanis a rend római legfelsőbb vezetése visszalépésre utasította a tartományfőnököt azzal az indoklással, hogy Pécs túl közel esik a Kalocsán prosperáló kollégiumhoz (lásd cikkünket A Szív 2022. szeptemberi számában), hogy mégiscsak Budapesten volna célszerű iskolát indítani, s hogy a Pécsett működő ciszter atyák bizonyára nem örülnének a konkurenciának. Hogy a helyi „lobbi” érte-e el a fordulatot, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pécsiek valóban nem lelkesedtek túlzottan a projektért: a ciszterek riválist láttak benne, a protestánsok és a szabadelvűek pedig a katolikus túlsúlytól tartottak, és jobban örültek volna egy állami gimnáziumnak. Zichy püspök azonban nem adta fel: Rómába ment, személyesen tárgyalt a generálissal, sőt, X. Piusz pápánál is járt, akihez szívélyes viszony fűzte, ugyanis korábban kamarásaként szolgált, és a püspöki pásztorbotot is tőle vehette át felszentelésekor. Az egyházfő hathatósan közbenjárt, hogy a jezsuiták mégis elvállalják a felkérést, és ahhoz is hozzájárult, hogy az iskolát fenntartó alapítvány s maga az intézmény az ő nevét viselje, sőt megígérte, hogy a gimnázium leendő templomának főoltárára Jézus Szíve-szobrot ajándékoz. Az ígéretet majd csak évtizedekkel később, utódja, XI. Piusz váltotta be, hiszen ekkor még nemhogy a templom, de a gimnázium épületének elkészülte is a távoli jövő ködébe veszett. 1912 őszén mindenesetre igen szerény keretek között, ideiglenes helyszínen, mindössze ötvenegy diákkal – közülük a húsz bentlakó átmenetileg a püspöki szemináriumban kapott szállást – és mindössze négy tanárral megkezdte működését a Pius, azaz a „Jézus Társasága vezetése alatt álló pécsi Pius-alapítványi Katolikus Főgimnázium”.
Az egykori Pius gimnáziumi szárnya ma
Második fénykor
A Kalocsáról érkezett neves biológus, Thalhammer Johann SJ tanította a földrajzot, a természetrajzot, a matematikát, a geometriát és a szépírást. A rendi képzését éppen csak befejező, ám igen rátermett Jablonkay Gábor SJ tanította a hittant, a magyar és a latin nyelvet, valamint ő lett a gimnázium igazgatója és a kollégium, azaz a rendházzal és az internátussal kiegészült teljes intézmény rektora. Munkájukat kezdetben mindössze néhány segítőtestvér, valamint egy civil testnevelő, illetve kollégiumi felügyelőtanár segítette.
Páter Jablonkay feladata volt a kollégium terveinek felülvizsgálata, illetve az építkezés előkészítésének és teljes folyamatának felügyelete is. A terveket az egyházmegye építésze, Pilch Andor rajzolta meg, ám funkcionális és költségvetési szempontból is sok probléma adódott velük, ezért Jablonkay több osztrák jezsuita intézményben – így Kalksbergben is – járt tanulmányúton, s az egyházi épületek sorát jegyző, Mária-kongreganista, és a kalocsai konviktus rekonstrukciójával már bizonyított Fábián Gáspár pesti műépítész segítségét is igénybe vette a tervek egyszerűsítése, célszerűbbé alakítása során. Az építkezés 1913 júniusától 1914 novemberéig tartott, ebben az első ütemben elkészült a gimnáziumnak helyet adó keleti szárny, a nyugati szárny rendházként funkcionáló szekciója, valamint mögöttük a konviktusnak (internátusnak) helyet adó, U alakú épületrész. Mivel a három szárny központjába tervezett templomra nem állt rendelkezésre anyagi forrás, a szentmiséket a rendház kápolnájában, illetve a gimnázium dísztermében tartották.
A telek déli oldala összesen mintegy 164 méter szélességben épült be, valamint a csaknem tízholdas domboldali szőlőskert egy része helyén pihenőparkot és játéktereket alakítottak ki. Mire azonban a rendház, a bentlakók és az immár három osztály átköltözhetett volna a vadonatúj, korszerű épületbe, kitört az első világháború, és rögtön át kellett engedni a bevonulók elszállásolására, valamint négyszáz ágyas katonai kórház számára a gimnázium alsó szintjeit. A teljes épületet csak 1920- ban vehette birtokba az iskola – abban az évben, amikor az első piusista évfolyam végzett. Ezt azonban már nem várta meg Jablonkay rektor: megfáradván az iskola elindításának emberpróbáló feladatában, 1916-ban felmentését kérte, melyet egy évre rá el is fogadott a rendi vezetés. Tanártársa, P. Kerling János így nyilatkozott róla: „nem tudtam, mit csodáljak jobban, fáradságot nem ismerő fizikumát vagy akaratának erejét, mellyel a sok felmerült nehézségek fölé emelkedett, és a helyes, elismert elveiből soha nem engedett. Ma is szilárd meggyőződésem, hogy a Pius alapvető munkájában a magyar provinciában más őkívüle nem lett volna képes helyét úgy megállni, mint éppen ő.”
A húszas években egyre sürgetőbbé vált az építkezés befejezése. Az egyre több osztály, az egyre népesebb tanári kar és kisegítő személyzet már alig fért el az épületben, s Ignatianum néven a jezsuita utánpótlásképzést célzó kisszeminárium is nyílt, azaz a bentlakók száma is megnőtt. 1926-ban indult meg a nyugati szárny újabb szakaszának kivitelezése, s ugyanekkor az időközben Kalocsára áthelyezett Zichy püspök újabb alapítványa ösztönzésével a Jézus Szívének szentelendő templom építése is megindult – párhuzamosan a zugligeti Manréza nem kevésbé nagyszabású építkezésével. A templom külső és belső terveit már Fábián Gáspár rajzolta meg neoromán stílusban. Hogy a fővárosi, Mária utcai templomot állították-e elé például a jezsuita atyák, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pesti és a pécsi Jézus Szíve jezsuita templom közötti rokonság szembetűnő – a különbségek pedig elsősorban a jóval tágasabb pécsi teleknek köszönhetők. A templom alapkőletételére 1927 októberében került sor, felszentelését pedig 1930 júniusában maga Zichy Gyula érsek végezte. (A tornyok építése csak az év novemberére fejeződött be, a főoltár, a harangok és az Angster-orgona pedig csak a következő években került a helyére.)
Hogy a fővárosi, Mária utcai templomot állították-e elé például a jezsuita atyák, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pesti és a pécsi Jézus Szíve jezsuita templom közötti rokonság szembetűnő.
A Pius 1930-as éveit Tüll Alajos SJ neve fémjelzi. Az ő rektorsága idején tovább bővítették és modernizálták az épületet. Az anyagiak előteremtése és a piusista öregdiáktudat erősítése céljából Páter Tüll nagyszabású közösségi adománygyűjtő akciót szervezett „Fásítsuk a Piust!” jelszóval. Egyebek mellett fedett tetőterasz és a templom mögött összekötő épületszárny készült, a hátsó telekrészen pedig az eddigre kimerült szőlőültetvények helyén botanikus kertet és „stadiont” létesítettek – az 1937-ben ünnepelt negyedszázados jubileum zárásaként a futballpályát a pécsi és a kalocsai jezsuita válogatott barátságos mérkőzésével avatták fel (az eredmény nem ismert, de akár kettő-null is lehetett). S bár a nyugati szárny befejezését az második világháború elsöpörte, az iskola így is a legmodernebb és legjobban felszerelt intézmények közé tartozott az országban.
Piusista pedagógia
„A Pius Gimnázium esetében nem csupán egy átlagos középiskoláról beszélhetünk, hanem egy, az oktatás és nevelés színvonala és infrastrukturális lehetőségei tekintetében párját ritkító oktatási intézményről. A gimnázium rendelkezett bentlakásos nevelőintézettel, sportkomplexummal, uszodával, botanikus kerttel, színházteremmel, saját zenekarral, gazdagon felszerelt szertárakkal, változatos önképzési lehetőségekkel; tehát olyan egyedülálló infrastrukturális feltételekkel, amelyeket a legtöbb XXI. századi magyar középiskola sem képes nyújtani. A legjobb oktatási infrastruktúra sem ér azonban sokat megfelelő tanári szakembergárda nélkül. Márpedig a Pius Gimnázium jezsuita tanárai és nevelői szaktudás és elhivatottság tekintetében egyaránt kiváló pedagógusok voltak” – fogalmaz az iskola történetének doktori disszertációt szentelő pécsi kutató, Somodi Imre. Hosszabb-rövidebb ideig tanult vagy tanított pécsett Kipper Károly, Zsámár Jenő, Jaschkó István, Pálos Antal és Ádám János. Az évszázadok alatt tökéletesített jezsuita „kerettanterv” szellemében a diákságot folyamatosan szemmel tartották és irányították, tanulmányi versenyekkel és jutalmak fokozatrendszerével motiválták, és a lehető legkevesebb büntetést alkalmazták.
„A bentlakók szülők általi meglátogatása az elöljáróság engedélyéhez volt kötve. Látogatásra havonta egyszer, a tanórák és a stúdiumok idején kívül kerülhetett sor. Erre a célra társalgószobákat létesítettek az internátusban. A tanulók intézetből való kijárását is csak havi egy alkalommal engedélyezték kizárólag szülők vagy közeli rokonok felügyelete alatt. Ha a tanuló magaviselete és tanulmányi eredményei nem voltak megfelelőek, a kimenőt megvonhatták tőle. Kimenő alatt a városon kívülre még szülői felügyelettel sem mehettek a bentlakók.” (Somodi Imre)
Bár korabeli összehasonlításban páratlanul modernnek számítottak a jezsuita módszerek, mai szemmel a diákok szinte minden percét beosztó és felügyelő, fegyelmet és rendet megkövetelő házirend bizony igencsak szigorúnak tűnik – különösen a bentlakó kisgimnazisták, azaz tíz–tizennégy éves kiskamaszok esetében…
A Piusban zajló pedagógiai munkát Rébay Magdolna e szavakkal foglalja össze: „Az erkölcsi nevelés során az akarat megedzésére törekedtek, hogy az ifjak a jót következetesen gyakorolják, a rosszat kerüljék. Az önfegyelemre, önmegtagadásra, a kötelességteljesítésre szoktatás eszköze volt a szigorú napirend pontos betartása. […] Mindezt nem öncélúan tették, hiszen a tudás átadása, a hazaszeretetre nevelés és a széles látókör kialakítása volt a cél.” Ugyanezt szolgálták a sportkörök, az iskolán belül működő cserkészcsapat és egy sor szakkör, ahol a kémiától a gyorsíráson át a csillagászatig, a művészi rajzig és a zeneórákig tucatnyi területen próbálhatták ki magukat a gimnazisták.
„Az énekkar és a szimfonikus zenekar mellett a legismertebb és legsikeresebb az iskola fúvószenekara volt, amely 1918-ban jött létre, amikor Zichy Gyula pécsi püspök megvásárolta az iskola számára egy feloszlatott katonai alakulat hangszereit. Sőt a volt tamburmajort, Prichystal Józsefet is szerződtette, aki a Pius-indulót is komponálta. A 30–50 fő közötti létszámú fúvószenekar az iskolai ünnepélyeken túl jeles pécsi rendezvényeken is fellépett. 1925-ben az országos »Magyar Jövő« zenei versenyen különdíjat kapott, sőt, XI. Pius pápa és Wlodimir Ledóchowski SJ generálist is lenyűgözte játékával római zarándokturnéján.” (Somodi Imre)
Végjáték
Az 1940-es években Hemm János SJ lett a kollégium vezetője. Ő nem pedagógus, hanem lelkipásztor volt, így figyelme elsősorban a Pius-templomra irányult, amelyre nem pusztán az iskola diákmiséinek színhelyeként tekintett. Az ő hivatali ideje alatt készült el a négy márvány mellékoltár a meglévő Szent Ignác- és X. Piusz-oltár mellett a Szent Szűz, Szent József, Szent Imre és Gonzága Szent Alajos tiszteletére. A környékbeli lakosság számára nyilvános miséket és imaalkalmakat vezetett be, a tanár atyákat pedig papi szolgálatra buzdította. Mintha csak meghallotta volna a jövő szavát – a második világháború nehézségei, majd az 1945 utáni tanügyi reformok miatt kényszerűen elindított általános iskolai és reáliskolai tagozatok ellenére elkerülhetetlen volt az államosítás. Az 1948-as Te Deumot követően az atyáknak fel kellett hagyniuk az oktatással, s örülhettek, hogy ideig-óráig a rendházban maradhattak, és a templomban tovább működhettek a frissen megalakított Jézus Szíve-lelkészség keretei között. 1950-ben aztán az immár Állami Janus Pannonius Gimnázium néven működő intézményt elköltöztették a belvárosba, a jezsuitákat pedig Mezőkövesdre deportálták (az ottani kicsiny jezsuita rendházról lásd írásunkat A Szív 2022. áprilisi számában). A templom a Pécsi Egyházmegyéhez került, a kiürített iskolát, rendházat és konviktust pedig a Pécsi Pedagógiai Főiskola kapta meg – ennek jogutódja a Pécsi Tudományegyetem, melynek napjainkban is itt működik a bölcsészettudományi és természettudományi kara, a sportcentruma és botanikus kertje.
S hogy a virágzó Pius emlékét mi őrzi ma? A hatalmas komplexum kívülről szinte változatlan. Persze ahhoz, hogy két egyetemi kar működhessen benne, belülről alaposan átalakították. Fotós kollégámmal órákon át bolyongtunk az épületben, de a falakon belül nyomát sem találtuk az egykori jezsuita időknek. A szőlőshegy idilli környezetére sem emlékeztet szinte semmi: az épületet körbenövő panelek és a klinika még monumentálisabb tömbje szinte agyonnyomják a környék látképét egykor uraló Piust. Tüll Alajos nevére s a gimnáziumra az egykori bejárat mellett emléktábla hívja fel a figyelmet. A Jézus Szíve-templom viszont teljes díszében pompázik, néhány éve gyönyörűen felújították, és liturgikus berendezése hiánytalanul megvan. Sőt, a karzatra vezető lépcsőházban megtaláljuk a gimnázium néhány igencsak viharvert tablóját is. Mindössze ennyi, azaz szinte semmi. Vajon lesz-e még egy olyan pécsi püspök, aki ráveszi a jezsuitákat, hogy harmadszor is nulláról kezdjenek újra mindent a városban? Kettő-nulláról…
Fotók: Hegedüs Márton
Pécsen készült riportunk képeit az alábbi galériában tekinthetitek meg:
Források:
Szokol Réka – Szőnyi Szilárd (szerk.): Jezsuiták Magyarországon, Jezsuita Kiadó, Bp., 2021
Pete József (szerk.): A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma 1687–2017. Segédlet az iskolatörténet tanulmányozásához, Pécs, 2019
Somodi Imre: A pécsi jezsuita Pius Gimnázium története (1912–1948), doktori (PhD) értekezés, PTE Neveléstudományi Iskola, Pécs, 2022
